5 nap alatt szinte semmi változás nem történt. Továbbra is fájt a lábam, már magam sem tudom hány darab párnát raktam a térdem alá..Éjszaka sem csillapodott, de ki kellett birnom keddig (akkor rendel az ortopéd orvos).
Kicsit már rá tudtam állni mankó nélül is, de folyamatosan kifelé állt a térdem, nem tudtam hajlitani, de nyújtogatni sem.
Nagyon meg voltam ijedve, nem akartam kórházba menni, nagyon ijedős tipus vagyok, rettegek mindentől.
Hétfőn este kimenetem a kuytusaimhoz (mintha csak éreztem volna hogy kedden már bent kell maradnom a kórházban), ők legalább adtak egy kis erőt..
Anyukám egész este azt hajtogatta mi mindent pakoljak be ha esetleg ott kell maradnom. Én persze csak nevettem rajta hogy na ne gondolja már hogy rögtön befektetnek, még MRI-n sem voltam, meg amúgy sem igy megy ez...
TÉVEDTEM!
Reggel 8 körül már ott voltunk a rendelőben. Az orvos(aki később operált is) egy szimpatikus, nyugodt de határozott embernek tűnt. Megvizsgált, mozgatta a lábam előre hátra, aztán rögtön be is vágta: hogy meniszkusz szakadás.
Következő kérdés: Bent tud ma maradni?Mert akkor holnap megcsináljuk!
Anyukám bólogatott hogy hát persze, fel voltunk erre készülve!
Na de én???!!Én nem, én erre tényleg nem számitottam, ilyen hirtelen ilyen gyorsan.....A torkomban dobogott a szivem, hirtelen azt se tudtam mi mindent pakoltam be. Egyedül az vigasztalt, hogy az orvos azt mondta, 2 éjszakát kell csak bent maradni mivel artroszkópia lesz(nem tudom hogy kell helyesen leirni)...
Gyorsan felemtünk az emeletre, át kell öltöznöm pizsibe (természetesen a kutyám van rányomtatva, ezt vittem 26 éves létemre), a nővérke bevezetett a szobámba, 2 kb 50év körüli hölgy lettek a szobatársaim. (később kaptunk még egyet)Mindannyian térdműtétre vártunk....Anyutól gyors búcsú, amig rá nem kezdem esetleg a sirást, aztán vettek vért, és vizeletet is kellett leadni. Na, erről tudni kell , hogy ha én stresszelek ez nekem nem megy...Hiába érzem hogy nagyon kell, egyszerűen nem sikerül parancsra. De a nővérke nagyon kedves volt, igy miután kicsit megnyugodtam másodszorra ezt is megcsináltam.
Már épp belemerültem volna a beszélgetésbe a szobatársakkal, mikor jöttek vérnyomást,lázat mérni, kaptunk szurit, és a szivritmust is vizsgálták. Egyik orvos jött, másik ment.
Közben délután még beugrott anyu a párommal, behoztak még néhány cuccot, mert ugye nagyon felületesen pakoltam be.
Hoztak újságokat,magazinokat, de hiába olvastam, a stressztől nem jutott el semmi az agyamig.
Később jött egy szinte velem egykorú doktornő, és kifagatott hogy szedek-e valamilyen gyógyzsert. Én szépen elmondtam hogy 5 napja anopirynt irtak fel. Erre ő elkezdi, hogy na akkor kozultálni kell a többi orvossal hogy műthetnek-e másnap, mert minimum egy hét kell hogy a gyógyszer kiürüljön a szervezetemből, és csak utána lehet operálni....
Nem tudtam sirjak-e vagy nevessek...Most akkor megyek haza?Mert én tuti itt nem maradok egy teljes hétig...De aztán megnyugtattak hogy csak jó lenne hamarább túlesni rajta, ne akarjak hazamenni, várjuk meg mit mondanak másnap reggel az orvosok. Ő mindenesetre felkészit a műtétre...(mármint, éjféltől nem lehet inni, enni)
Az egyik szobatársamat aki még előző nap jött aznap meg is operálták. Eléggé megviselt a látvány ahogy hozták föl a műtőből, meztelenül és lógott ki a lábából a cső. Egy testesebb néniről volt szó,a nővérke viszont segitett neki felöltözni, még ha nehezen ment is. Elég rosszul nézett ki, bár ő bizonygatta hogy jól van..
Este segitettünk neki kimenni wc-re, de én teljesen meg voltam rémülve, mert nem nagyon ment neki a mankózás.Én is attól féltem, hogy mi van ha nekem is annyira fog fájni hogy wcre se tudok majd kimenni. Hála Istennek ez nem igy lett, de ez már a holnapi sztori:)
